Mondj valamit

mondj valamit, hogy
elhiggyem, amit
hinni akarok,
hogy elmúlni könnyű,
lenni nehéz,
közhely, tudom, tudod.

hagyd életben,
ami hagyható,
egy kis hazugság,
egy fél talpnyi való
legyen a vigasz,
ha vigasz kell,
bár nem kell…

mert erősek vagyunk
és eszelősek!
csak az őrült éli túl,
ha minden megvadul
körötte,
s tények viaszfalát
egy álom szabja át,
ettől lesz erős és
még erősebb.

mondd ezt,
mondd hogy
minden rendben.
mondd, hogy
ne mondjam,
hogy mit mondjál bennem.

Mondj valamit, Leállósáv, 2016, 21-22. old.

 

Reklámok

7.

Bérelt ágyam van, bérelt takaróval
s bérelt testemmel, amit lefektetek.
Kíváncsiságom egyre fogy. Hogy legyek
valódi e színlelt álmodozóval,

ami a lelkem? Csillát még szeretem,
de kevés ideje hátra szegénynek.
Nem tudom megsúgni: nem ez a lényeg,
s hogy összehoz még a világegyetem,

ha én is utána hulltam a földbe.
Folyvást zokog és görbe tenyerébe
veszi az arcom, amikor elalszom

látszólag, a tettetett nyugalommal,
és halk léptekkel az álmok elébe
indulok valós, örök bánatommal.

6.

Alkonyodik az ég alatt s a város
tízezer csillag díszfényében remeg.
Az utcát rovom, hol hamis istenek
kirakatai csalnak a világos,

földi mennybe. Mást, jobbat nem tehetek.
Amott török s kínai étke páráll –
szebb koldus álma e valóra váltnál –
emitt öltönyök, karórák, ékszerek.

Autósor tolong, bejáratott napok,
kába megszokottság sima útjain.
A kocsmában rostokló napszámosok

köpnek, vitáznak a világ dolgain.
S a városszélen fölzúgnak a nyomdák.
A hír: semmi. Ugyanez. Mesemondák.

5.

Ebéd. Testem átjárja az anyag.
Örökös körforgás étek s salak
között, míg egy nap magammal fogom
táplálni a virágot sírhantom

fölött. Vagy nem. Ha húsomat önzőn,
elégettetem, betonba öntöm,
hogy véremből semmi ki ne hajtson
a lényemből írmag se maradjon

s a körből kilépjek diadallal,
egyenlőként az isteni hanggal,
mely teremtett egykor és amelyet

elfojtok végső, kétségbeesett
és erőtlen végrendeletemmel:
„kösz, már jóllaktam, engedelmeddel.”

4.

Ha azt tudhatnám, hány órám van még
e földön, s hány a föld alatt, megállnék,
s hosszú csendben várnám meg míg elér,
(hogy titkát kutatva leljen rám) a vég.

Hány fölös percem telhetett el immár,
hány ócska kétely, vak hit gyötört meg?
Ha leltárt írnék, látnám múltam lomtár,
elleplezett értéktelenségek

gyűjteménye minden évem. De bármit
tettem volna súlya annyi lenne,
mint szélben körző sárga tollpihe.

Ezért nem állok meg, és nem teszem,
nem gondolkodom, nem emlékezem,
és nem akarom tudni azt, hogy mennyi.

3.

Leülök, levelem jött. Több száz darab.
(Pénisznyújtás, egy meló az usában,
ingyen pornódévédé, új színdarab
jövő szerdán, a József Attilában.

Afrikai bankár pénzt adna nekem,
komoly összeg, negyvenmillió dollár,
választ kér, csak az adataimra vár,
megoldja, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Egy másik levél: a Dalai Láma
személyesen küldött jókívánsága,
s életbölcsessége, mit küldjek minél

több embernek tovább, mert ha nem teszem
keserves gyötrődést hoz rám végzetem.)
Mire mindet kitörlöm már itt a dél.

2.

Az ablakhoz állok: kilátás semmi.
Szemben szűk fal, néhol galamb, veréb.
Ennyi lenne, kérdem magamtól, ennyi,
betonfalak közt vergődhet a lét?

Emlékszel még a papírhajóra,
mely nyáron zsenge csermelyen szaladt,
(öröklét volt az a gyermekóra)
míg elázott s végül elnyelte a hab? –

kérdem továbbá, míg túl a házfalon
fenyők nyújtóznak a régi udvaron,
s a rózsakertben méhek szárnya zeng.

Hozzánk emberek jönnek, új hírt hoznak,
nevetnek köröttem és vitatkoznak –
s aztán újra semmi. A fal, s a csend.